Az első díjam

  

Mint ahogy azt a cím is mutatja, megkaptam életem elő díját, amit nagyon szépen köszönök Valentine-nek. Aki nemcsak a dijjal ajándékozott meg (és nem mellesleg a nagyszerű történeteivel, amik miatt hétvégenként óramű pontossággal leülök a laptop elé és várom az új részt :D) hanem ő a blog első (és eddig) az egyetlen rendszeres olvasója is. Ezért nagyon hálás vagyok neki/neked. Köszönöm, hogy olvasod a történetet és ennyi bizalmat szavazol nekem. :) Remélem a jövőben is megmaradsz rendszeres olvasónak és, hogy a követők száma hamar gyarapodni fog. 

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat,

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb (a feliratkozott) rendszeres olvasók száma,

3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról. 

    

   Akiknek továbbítom a díjat:

   1. Dina 

   2. Veronika 

Megérkezett az első fejezett. Kissé rövid lett, de az időm nem igazán engedte, hogy írjak, mentségemre szóljon mikor elindítottam az oldalt, nem gondoltam, hogy ennyi minden rám szakad a héten. Remélem mindenkinek tetszeni fog aki elolvassa, de nem is szaporítom tovább a szót íme az első fejezet. :)

 

Segítség és egy kis süti. 

 

,,Az élet különös, hogy ne mondjam, furcsa. Az ember sohasem tudhatja, mi vár rá a következő pillanatban. Nagyszerű kilátásokkal indul a nap, és még mielőtt leszállna az éj, minden olyan zavaros lesz, mint az értelmetlen irkafirka a falon." - Pelham Grenville Wodehouse

Egy elegáns férfi lépett be a kávézó ajtaján. Belépve megpillantotta azt amiért idejött. Elindult az asztalhoz ahol a vámpír várta. Mikor az megpillantotta az érkezett személyt felállt és enyhén meghajolt, csak annyira, hogy a kávézó vendégeinek ne nagyon tűnjön fel. Eme tiszteletteljes gesztus láttán a férfi elmosolyodott, de mikor odaért az asztalhoz ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal nézett, mint általában. A vámpírt ez kicsit megrémítette, mert akármilyen nyugodt és udvarias férfi hírében állt, nem tudta elfelejteni a férfi heves vérmérsékletű testvéreit és félt attól, hogy bátyjukban is megvan a hevesség és kegyetlenség.

- Üdvözlöm uram – szólalt meg még mindig enyhén meghajolva – köszönöm, hogy megtisztel azzal, hogy meghallgatja a kérésemet.

- Ha valaki a népemet támadja kötelességem megvédeni őket – válaszolta a férfi, akinek nagyon is jól esett a vámpír felé mutatott tisztelete, ugyanis már nagyon régóta nem tapasztal ilyesmit. Ugyanakkor egyre jobban idegesítette, hogy az emberek egyre többször néznek kettősük felé és sugdolóznak. – Szerintem jobb lesz ha leülünk, nem szeretnék még nagyobb feltűnést az emberek között.

- Ahogy óhajtja uram. Remélem nem zavarja, hogy ablaktól távoli asztalt választottam, de nem szerettem volna, hogy bárki felismerjen engem és ezzel bajba kerüljek.

A férfi nem válaszolt, csak leült, mert már nagyon kíváncsi volt, hogy mit is szeretne kérni, leginkább azért, mert már igen rég volt olyan eset, hogy bárki is segítséget kérjen tőle. A másik látta rajta, hogy mennyire kíváncsi és már kezdte volna is a mondókáját, de a pincérlány ezt a pillanatot gondolta megfelelőnek, hogy felvegye a rendelést. A férfi egy  kávét rendelt, a vámpír meg egy teát.

- Hm, délutáni teázás. Ezek szerint angol. Mi volt annak az oka, hogy angol hazájától ennyire messzire jött? – kérdezte udvariasan a vámpírt. úgy gondolta, hogy  amíg nem hozzák ki a rendelést nem tudnának nyugodtan beszélgetni és remek lehetőség volt arra, hogy megismerje a férfit és eldöntse, hogy megbízható e.

- Óh Anglia. Nem mindig volt annyira csodálatos, mint napjainkban – felelte, a hangjából fájdalom csendült ki.

- Megtudhatom mikor volt az az idő? 

- London, 1665 az utolsó nagy pestisjárvány ideje.

- Emlékszem arra az időre, akkoriban nem voltam Londonban, de az ott járt vámpírok elbeszéléséből tudom, hogy a pestises betegekből igen csak jól lakmároztak, és mivel akkoriban előszeretettel ’’alkottak” vámpírokat, gondolom maga is akkor változott át – mondta a férfi. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint általában, viszont a hangjából alig leplezett érkelődés csendült ki, amit a másik észre is vett és készségesen válaszolt.

- Ami azt illeti – nagy sajnálatomra – én nem így változtam át. Egy sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb módot választott a teremtőm. 1665 nem csak a pestisjárványról híres. Akkoriban, mint ahogy mondta nagyon sok vámpír változott át, ennek megvolt az oka is. Úgy gondolták, hogy ha átváltozásunk után megkorbácsolnak minket vagy felvagdossák a bőrünket és bekenik gyógyfüvekkel és várfarkasokkal megharaptatnak minket, akkor egy idő után a szervezetünkbe került gyógyfüvek meggyógyítják a vérfarkas harapást. Szerencsére engem nem haraptak meg vérfarkasok, de így is nagy fájdalmakat kellett kiállnom.

A férfinak válaszolnia már nem volt ideje ugyanis a pincérlány meghozta a rendelt italokat. Távozása után a két férfi még néhány percig élvezte az italuk megnyugtató hatását majd, a vámpír elkezdte mondani a valódi okát annak, hogy miért is hívatta ide a férfit.

- Mint ahogy azt már telefonban is említettem Monroe-ban valaki vagy valakik támadják a vámpírokat. Sokféle képpen próbáltunk védekezni és megtalálni a tetteseket, de akár kire is bíztuk a feladatott mind egytől-egyig meghalt, még ha csapatokat is küldtünk, akkor is végeztek, szinte mindenkivel – közben átnyújtott egy dossziét amiben képek voltak a tetthelyekről, nagyon jól látszott a képeken, hogy milyen kegyetlenséggel végeztek az áldozatokkal. Nagy valószínűséggel meg is kínozták őket, legalábbis a láncokból és a erre a következtetésre jutott a férfi. Valami viszont nagyon megragadta a figyelmét a képeket nézegető férfinak. Minden egyes tetthelyen egy pentagramma volt a földre vagy falra rajzolva, feltehetőleg vérrel. – A pentagrammák miatt legelsőnek arra a következtetésre jutottunk, hogy egy szekta áll minden mögött, de hamar kiderült, hogy ez nem átlagos pentagramma. Vérrel van rajzolva, méghozzá vámpírvérrel – feltehetőleg a megölt vámpírok vére - és még valami más is van bele keverve, de nem tudtunk rájönni, hogy mi az.

- Igen, be kell valljam ez felettébb érdekes és nyugtalanító.. Az előbb azt említette az imént, hogy szinte mindenkit megöltek és ezeket a képeket elnézve semmi kétségem afelől, hogy elég nagy mészárlást tartottak. Hogy sikerült akárcsak egy vámpírnak is megmenekülnie ettől? – kérdezte a férfi és egyre jobban nyugtalanította a gondolat, hogy valahonnan ismeri ezt a vérrel felrajzolt pentagrammát, de sehogy sem akart az eszébe jutni, hogy honnan.

- Ami azt illeti nem is vámpírok voltak, és ez a második furcsa és igen aggasztó dolog. Hanem vérfarkasok és boszorkányok. Mikor rájöttünk, hogy csak a vámpírokat ölik meg akkor elkezdtünk boszorkányokat is küldeni a csapatokkal. De ezek a boszorkányok akiket odaküldtünk mindannyian eltűntek. Nem tudjuk, hogy hová vagy, hogy hogyan, de azóta senki sem találja őket.

- Boszorkányok eltűntek, senki sem találja őket. Vámpírok halnak meg és nem tudják, hogy ki az elkövető… Nos igen ez egy felettébb aggasztó dolog. Holnap reggel Monroe-ba utazok – válaszolta a férfi akit igaz nagyon érdekelt volna még a vámpír mondandója, de kapott egy sms-t amiben ez állt:

Kedves gentleman,

nagyon sajnálom ha megzavarlak akármit is csinálsz, de szeretném ha hazajönnél. Nagyon hiányzol.

A te imádnivaló és legjóképűbb öcséd

K.M.

Nagyot sóhajjal visszatette a telefont a zsebébe.

- Nagyon sajnálom remélem lesz még alkalmunk beszélgetni és, hogy beavatsz a részletekbe, de úgy létszik nekem mennem kell – mondta a férfinak és a dossziéba visszarakta a képeket. – A képeket elvihetem? Szeretném még őket tanulmányozni.

- Természetesen, van benne pár papír, részletesen le van írva minden támadás. Köszönöm, hogy meghallgatott és, hogy segít nekem/nekünk uram – válaszolta a vámpír tisztelettudóan és pont úgy, mint mikor megérkezett most is meghajolt tiszteletét fejezve ki a másik iránt.

A másik csak bólintott és már ki is lépett a kávézóból és elindult haza, ahol a két kisebbik testvére nagy valószínűséggel már megint veszekszik. És mint általában mindig, most is neki kell rendet rakni közöttük. Beszállva a kocsijába felhívta a repteret, hogy holnap 9-kor a magángépe legyen indulásra készen, hogy Monroe-ba vigye. 

A villába belépve meg is hallotta, hogy mért kellet neki ilyen hamar visszaérnie. Két kisebbik testvére veszekedett, és jól hallhatóan Kol állt vesztésre. „Jellemző csak akkor kéri a segítségemet ha vesztésre áll.” Gondolta magában Elijah és a konyhába vette az irányt. Odaérve meg is lelte a vita forrását. Úgy látszik Kol megölte a cukrásznőt akit Rebekah vett fel, hogy elkészítse a 200 db muffint az iskolai ünnepségre. 

- Klaus te nem szeretnél csinálni semmit? – kérdezte Elijah tárgyilagos hangon testvérétől, aki az ajtófélfának támaszodva egy pohár whisky-t iszogatott.

- Nem igazán – válaszolta az érintett és már ott se sem volt.

- Oké Rebekah elismerem bűnömet és bocsánatot is kérek- jelentette ki Kol, egy gonosz vigyor kíséretében – Tényleg nem volt szép tőlem, hogy megettem a muffinokat is, de el kell ismerjem tényleg nagyon finomak voltak, bár feleannyira sem, mint aki csinálta őket.

- Ízlett te szemétláda? Akkor tessék egyed! – És ezzel Rebekah egy tálcát vágott hozzá ami tele volt ínycsiklandozó sütikkel. – Miután megetted elkezdhetsz új cukrászt keresni vagy ha te akarod megcsinálni a sütiket nekem az is jó.

- Na de húgom biztos vagyok benne, hogy te is megtudod csinálni a sütiket vagy ha nem akkor keres egy te magad egy új cukrászt. Végül is neked van rá szükséged nem nekem.

- Ebből elég! – vágott közbe Elijah szokásos nyugodt és tárgyilagos hangján. Bár eléggé bosszantotta, hogy ilyen kis semmiség miatt kellett hazajönnie, mikor ilyen fontos dolga volt. – Kol ne képzeld azt magadról, hogy megtehetsz akármit, takaríts fel, mindent. Rebekah te pedig csináld meg magad a sütiket vagy rendelj, de ne hozz ide több cukrászt, mert van egy olyan érzésem, hogy ismét ez lesz a vége.

- Na, de Elijah… - kezdték volna mindketten, de jobbnak látták, ha elhallgatnak, ugyanis Elijah felemelt kézzel jelezte, hogy még nem fejezte be.

- Továbbá megkérnélek titeket, hogy próbáljatok meg viselkedni. Egy időre elhagyom a város és mikor visszajövök nem szeretném, hogy bármilyen kellemetlen meglepetés érjen.

Mivel lezártnak tekintette az ügyet elindult a szobájába, hogy összepakolja a szükséges dolgokat és átnézze alaposabban a képeke és a jegyzeteket. De, mint mindig kisöccse most is úgy gondolta, hogy rá nem vonatozik a kérése, ami egy parancsnak is beillett. Kol átkarolta bátya nyakát és úgy érdeklődött.

- Hova utazol Elijah és nekem mért nem szóltál? De sajnos ez a te károdra megy, ugyanis most meg kell várnod mire összepakolok és az el fog tartani egy darabig – jelentette ki kaján vigyorral és már indult is volna pakolni, de az idősebb ős keze amit a másik a vállára rakott megállította.

- Sajnálom Kol, de ezúttal egyedül megyek. Monroeban vámpírokat támadnak, odamegyek, hogy elintézzem a dolgot és nem szeretném, hogy bajba keveredj míg ott vagyunk.

- Ugyan kérlek drága bátyusom, úgy ismersz engem, mint aki bajba szokott keveredni? – kérdezte Kol, bátyja nem válaszolt viszont a szeme mindent elárult. – Rendben ha úgy akarod, akkor menj egyedül, de ne várd, hogy segítek neked mikor majd a segítségemet kéred – ezzel Elijaht otthagyva sértődötten elvonult feltehetőleg a konyhába, hogy tovább bosszantsa húgát, de előtte még a lépcső tetejéről visszaszólt. – Azért vigyázz magadra.

Elijaht miközben belépett a szobájába jót mosolygott öccse viselkedésén. Viszont ez a mosoly nem volt valami őszinte, mivelhogy titkon mindig is remélte, hogy Kol valamikor felnő a korához képest, vagy legalább nem fog úgy viselkedni, mint egy tízéves. De ez csak távoli vágyálomnak tűnt. Gondolataiba merülve elkezdett bepakolni a bőröndjébe és közben azon gondolkodott, hogy honnan olyan ismerős neki az a vérrel rajzolt pentagramma. Miután bepakolt elment letusolni, kényelmes selyem pizsamát vett fel és az ágyában ülve elkezdte tanulmányozni a dosszié tatalmát. Hajnaltájt rájött, hogy ezekből az adatokból sem fog megtudni jóval többet, mint amit megtudott a fiatal – mármint hozzájuk képest fiatal – vámpírtól a kávézóban úgy gondolta ideje lesz lefeküdnie. Miközben a megnyugtató, édes álmot várta azon gondolkozott, hogy milyen rémséget vagy rémségek szabadultak már megint rájuk.

 

Ismertető

Louisiana területén, egy Monroe nevű városban vámpírokat támadtak meg. Az itt élő vámpírok száma felére csökkent. Nem tudják pontosan, hogy mi támadja a vámpírokat. Egyesek szerint a vámpírvadászok szövetkeztek a boszorkányokkal és a vérfarkasokkal és ők támadnak. Mások szerint - akik túlélték vagy csak szemtanúi voltak a támadásoknak - egy még sosem látott új lény pusztít. A rémült vámpírok segítséget kérnek Elijah Mikaelson-tól, akinek pont jól jön, hogy el tud szabadulni a testvéreitől. Viszont ami Monroe-ban vár ár sokkal borzalmasabb, mint azt első hallásra bárki is gondolná... Elijah próbálja megtalálni a támadót/támadókat. Mivel mindig este történtek a támadások, az ős este indul keresésre. Egy ilyen este találkozik a titokzatos Elisabeth-el. Akiről lassan, de biztosan kiderül, hogy nem is egy ártalmatlan ifjú hölgy, mint azt az ős elsőre gondolta... Vajon az ős megtalálja e amiért Monroe-ba ment? Megtudja oldali a problémát - immár titokzatos segítőjével karöltve - egyszer s mindenkorra vagy csúfos kudarcot vall? Vajon Elisabeth mit titkol annyira? Elijah miután rájön vajon képes lesz ugyanúgy nézni a lányra? Elijah rájön, hogy mért is ragaszkodik annyira a nőhöz? Olvassátok el és minden kérdésre választ kaptok.